Anyasági együttható
Akkor jöttem rá, hogy az anyaság egyenlete valójában egy soha fel nem oldható egyenlőtlenség, amikor magam is szülő lettem. Anyaként nekem jut a szaros pelenkák és szerelmi bánatok jelentős többsége. Nulla-huszonnégy üzemeltetek mosodát, szépségszalont, takarítócéget, wellness-fitness-t, lélekműhelyt és üzemi konyhát, a végén mégis mindig apa a rocksztár. Észrevétlenül én lettem a rossz zsaru, a.k.a felnőtt, a.k.a mert-anyával-nem-lehet. Többszáz puszit osztok ki naponta- kínosan ügyelve a puszik egyenlő elosztására-, számon tartom az egyéni mániákat (A mancsőrjáratos póló nem lehet a pókemberes mellett. A borsót utálom. Biztos, hogy nem eszem meg. A kék kishajóval szeretek fürödni…), meghazudtolom a fizika törvényeit és ott vagyok, akárhányszor anyátakarom. Szükség esetén akár párhuzamosan, egyszerre több helyen is. Tudok élni alvás nélkül a szimultán náthák idején és végül mindig a gyerekekre költöm a fodrászpénzt- úgyse jutok el az idén alapon.
Legyünk őszinték, nem kellene. Anyaként meg kellene tanulnom- és azt hiszem, ez a jelenség eléggé általános ahhoz, hogy azt mondjam-, meg kellene tanulnunk kicsit önzőnek lenni. Elcsippenteni magunknak néhány percnyi időt, amikor nehéz vagy csak fáradtak vagyunk. Sőt, akkor is, amikor minden rózsaszín, gördülékeny, egyszerű. Az a tapasztalatom, hogy ha éppen gyanúsan jó, akkor épp egy perccel a nagy krach előtt vagyunk. Szóval élvezni kell a pillanatot, megbecsülni és átélni egészen. Hálával tekinteni minden jó napra. Hálával lenni mindenki iránt, aki hozzájárul ehhez a kiteljesedéshez. Becsülni, ha megbecsülnek.
Tehát a közelgő anyák napját élvezzük ki. Ne akarjunk vasárnapi ebédet főzni. (Ha apuka se éttermet, se főzést nem vállal be, egyen a család rántottát! Ha pedig bevállal, szóljunk neki, hogy az elpakolás és mosogatás a főzés része...Nem valami nagy buli egy ‘amatőr’ kísérletezése után a padlóról is a kreatív alkotómunka nyomait vakarni ‘anyák napja alkalmából szeretettel’.) Igyuk meg a gyerekek által kotyvasztott anyakávét, együk meg földöntúli kinézetű szendvicset, amit titokban nekünk készítettek és dicsérjünk, dicsérjünk végtelenül. Legyen laza nap! Tudom, hogy milyen ez. Hogy minden dolog, ami elmarad, az másnap ugyanúgy a mi feladatunk, mégis… Legyen egy nap out of office és élvezzük a napfényt. Ha csak egyedüllétre, hosszú fürdőre, sorozatnézésre vágyunk, mondjuk ki. Ha kozmetikusra, fodrászra, masszázsra, akkor azt. Ha egyszer mi szeretnénk az együttlét örömét kizárólagosan megélni, menjünk a gyerekekkel játszóházba és hagyjuk apára a házimunkát. Attól, hogy ötször annyi ideig tart neki, hogy nem úgy csinálja, ahogy mi szoktuk, még ugyanúgy képes rá. Sőt. Engedjük meg a családunknak is, hogy önmaga legyen. Attól még, hogy mindennek megvan a helye, a hogyanja, még lehet máshogy is. Tanuljunk mi is és anyák napja alkalmából engedjük el az elvárásainkat!- saját magunkkal szemben is.
Élénken él bennem a kép, hogy a kilencvenes évek elején milyen arckifejezéssel fogadta az anyukám, amikor magam rittyentettem az anyák napi reggelit. Hat éves voltam és tudtam, hogy anyukám nagyon szereti a kekszet. Meg a szörpöt. Gondoltam, ezek külön-külön is nagyon finomak, együtt lenne igazán csodálatos! Így aztán fogtam az akkoriban minden háztartásban fellelhető méhsejt mintás sörös korsót, annak rendje- módja szerint elkészítettem a kérdéses málnaszörpöt, majd az egészet egy fél zacskó háztartási keksszel ütöttem fel. Mármint bele a pohárba, igen. Kinézetre pont úgy nézett ki, ahogy képzeled. Nekem valahogy nem tűnt fel, hogy a kész mű úgy néz ki, mint a másnapos hányás. Csak a cél lebegett a szemeim előtt. Tükörtojás és zacskós leves dukált hozzá. Arra is emlékszem, hogy nagyon előrelátó módon a zacskós levesből rögtön dupla adagot készítettem, hogy az anyukámnak már ne kelljen ebédet főzni. Így aztán végeredményben készült nagyjából öt liter vegetás víz, benne két szomorúan a végtelenbe fodrozódó zacskós májgombóccal.
Anyám becsületére legyen mondva, legalább mindet bátran megkóstolta. Az anyák ilyenek.
